Az Síkok tehát őslényegek – hetedkori szóhasználatban
őselemek – keveredéséből épülnek fel, Satralis anyagi síkját pedig a
mágiatudomány álláspontja szerint négy fizikai őselem építi fel. Ugyanakkor
látnunk kell, hogy önmagukban a tárgyak halottak, ezért értelemszerűen nem
lehet elégséges a négy őselem a világ teljes körű leírásához. Szükségszerű,
hogy valami életre keltse a dolgokat, amitől élővé válnak az élőlények. Ez a
szükségszerű összetevő az Élet Princípiuma és az életenergia. Azon tárgyak,
melyekben megtalálható az életenergia, élnek, míg más tárgyakban nincs meg,
azok halottak. Mindez azonban még nem ad magyarázatot arra, hogy mindkét
csoporton belül - élő és élettelen - egyaránt találunk olyanokat, amik mágikus
tulajdonságokkal bírnak, mágikus hatások létrehozására képesek, s olyanokat is,
melyek nem. Ezért kell, hogy létezzen legalább még egy további minőség, mely e
különbözőségért felel: a mágia (vagy mana). Legszűkebb becslés szerint is tehát
minimum hat elemi aspektusra bontható Satralis valósága, a négy őselemként
ismert anyagi és a két őselemként föl nem ismert, inszubsztanciális összetevő (melyek
esetleges őslényegi mivolta nem zárható ki) változatos arányú keveredése hozza létre a különböző anyagminőségeket, élőlényeket, mágikus hatalmú tárgyakat, és lényeket.
A négy fizikai őselem keveredéséből létrejövő
anyagminőségekben minden jel szerint eltérő mértékben képesek elkeveredni és
megkötődni az inszubsztanciális elemek, ezért a különböző testfelépítésű lények
(testfelépítés alatt ez esetben az őselemi összetételt értjük) fizikai valója
más és más mértékben képes a mágia és az életenergia befogadására és
raktározására. Egyes keverékek ugyanis alkalmasabbak egyik, vagy másik
anyagtalan őselem megkötésére, mások kevésbé azok. Az Elsődleges Anyagi Sík
élőlényeinek fizikai teste csekély eltérést mutat ugyan egymáshoz képest az
őselemi összetétel szempontjából (bár az amundok esetében van ilyesmire utalás,
valamint vélhető, hogy a törpék, s talán az orkok is „sűrűbb alapanyagból”
lettek gyúrva), azonban ez mégis épp elég ahhoz, hogy szignifikáns különbségek
legyenek a befogadóképességükben.
A fentiekkel magyarázható, hogy egyes fajok
életerősebbek másoknál, mások pedig hosszabb életűek. Az orkok fizikai testének
őselemi összetétele viszonylag sok életerő "feloldására" képes,
azonban relatíve rövid ideig képes megkötni azt, "elszivárog" belőlük
az életerő (mint a papírpohárba töltött víz). Ennek köszönhető az erős
szervezetük, valamint gyors öregedésük. Az elfek fizikai testének szerencsésebb
őselemi összetétele valamivel kevesebb életerő befogadását teszi ugyan lehetővé,
de szinte a végtelenségig képes megtartani azt (mint az üvegpohárba töltött
víz) - ezért gyengébbek életerő tekintetében az orkoknál, de rendkívül hosszú
ideig élnek.
Hasonló a helyzet a mágiával is. Az egyes fajok
eltérő őselemi felépítése más-más mértékben teszi lehetővé, hogy az újonnan
születő egyed fizikai valója a mágikus energiákat megkösse. Ezzel magyarázható,
hogy a fajok között jelentős eltérések is lehetnek mágikus potenciál
tekintetében, de azonos faj egyedei átlagosan hasonló mágikus potenciált
képesek kifejleszteni. Természetesen azonos fajokon belül is lehetnek apróbb
eltérések a fizikai felépítésben, s így mind az életerő, mind a mágia
tekintetében - ezért van, hogy egyes emberek gyorsabban, vagy lassabban
öegszenek másoknál, vagy azonos faj egyedei közül az egyikből nagy hatalmú
mágus lesz, a másik pedig még a mágia alapjait sem képes elsajátítani. De ezen
kirívó eltérésektől eltekintve az azonos fajokon belüli egyedek közel azonos
őselemi összetétele az oka annak, hogy a faj egyedei átlagosan hozzávetőleg
egyforma tulajdonságokkal rendelkeznek más fajoktól pedig jelentős eltéréseket
mutathatnak. Mindazonáltal minden jel arra mutat, hogy az elfszabású fajok a
fentiek ellenére hozzávetőleg azonos mennyiségű mana megkötésére képesek
(eltérően az életenergiától, melyben jelentősek az eltérések), aminek vélt
magyarázatára később visszatérek.
Az aquir fajok fizikai felépítése ugyanakkor egy
ősibb, más világrendben teremttetett, más őselemi összetétellel. A testük emiatt
egészen más – nagyságrendekkel más – arányokban képes a mágikus energiák
befogadására (sokuké az életenergiáéra is, lásd a kvázi örökéltű óelfeket),
ezért alkalmas a szervezetük a manánál sokszorosan sűrűbb od megkötésére és
ezáltal az ősmágia használatára is. Az óriási mennyiségben megkötött mágiának
azonban hátulütője is van. Míg az újabb fajok nagyságrendekkel hígabb manát
képesek csak megkötni, addig ezt cserébe a manahálóból viszonylag jó
hatásfokkal vissza is tudja gyűjteni a szervezetük egy-egy kiürülés után. Az
aquirok szervezete azonban a hígabb manához képest óriási energiát tárol és
szabadít fel egy-egy hatalomszóval, amit a felhígult hetedkori manahálóból nem,
vagy csak rendkívül nehezen tud visszanyerni. A Hetedkorra ugyanis az Első és Másodkorhoz
mérten már rettenetesen felhígult a manaháló, mely az ősibb korok gyermekeinek
idegen (egyes fajok esetében csaknem összeegyeztethetetlenül életidegen)
környezetet teremtett. Ezért kényszerülnek arra, hogy a legdúsabb mágikus
források közelében éljenek, ahol még elég sűrű a mana (s ezáltal valamivel
közelebb áll a saját természetes közegükhöz, a Másod- és Harmadkor
viszonyaihoz) ahhoz, hogy egyre fogyatkozó létszámban és egyre degenerálódva
ugyan, de képesek legyenek fennmaradni. Ez a magyarázata annak is, hogy miért
sorvadnak el, illetve miért tart tovább a regenerálódásuk a manaforrásoktól
távolabb.
Képesek ugyan életben maradni és odot termelni a
manaforrásoktól távolabb is, csak éppen kisebb hatékonysággal, valamint
valószínűleg ez gyorsabb hanyatlással is jár számukra (egyesek számára pedig –
abból kiindulva, hogy az od-termelés az élettani folyamataik közé tartozik – a
managóctól való távolság akár az életfunkciókat is veszélyeztetheti). Az aquir
fajok ezt nem fogadták el, természetüktől idegen a gyengülés és a gyengeség
elfogadása, ezért ahogy a manaháló egyre hígult, ők úgy vonultak egyre visszább
a managócok környékére, ahol ideig-óráig még megőrizhették a régi hatalmukat.
Azon fajok, melyek nem így cselekedtek, talán túl későn ismerték föl a
jelenséget, de az is lehet, hogy egyszerűen elfogadták az elkerülhetetlent.
Ezek jelentős része megkezdte a maga faji evolúcióját (vagy degenerálódását),
mely ahhoz vezetett, hogy az újabb és újabb generációk véréből fokozatosan
kihígult az ősmágia használatára való képesség (pl. elfek, valamint minden jel szerint
ennek a folyamatnak az elején járnak a gnómok is). Mások esetében erre nem
került sor, a képességet továbbra is változatlanul őrzik és örökítik (bár
összehasonlítási lehetőség hiányában nem jelenthető ki egyértelműen, hogy
tényleg változatlanul, lehetséges, hogy a mostani hatalmuk már csak töredéke a
valaha voltnak), de az od-visszanyerési sebességük - köszönhetően annak, hogy a
managócoktól távol hígabb a háló - feltehetőleg elmarad a managócok környékén
élő többi aquiré mögött. Minden valószínűség szerint ebbe a csoportba kell
sorolnunk a mahrahadikat és a dzsenneket – sőt utóbbiakat akár a két csoport
metszetébe, mivel nem elképzelhetetlen, hogy egykoron fajkeveredés esetén is
örökíteni tudták a képességüket, míg mára ehhez már nem elég erős bennük az ősi
vér.
A korcsosuló fajok egyedei között ugyanakkor nem
elképzelhetetlen, hogy időről időre felbukkan egy-egy egyed, akiben az ősi idők
jellegzetességei kiütköznek, s az elveszett, vagy annak hitt képességek
birtokában jön világra. Ez a jelenség a faji degeneráció kezdetén viszonylag
gyakori lehet, de ahogy a faj egyre előrébb jut az evolúció folyamatában,
feltehetőleg egyre ritkábban fordul elő.
Az alkalmazkodás – faji degeneráció – folyamatának
eredménye vélhetően az is, hogy a különböző ifjabb fajok egyedei (értve ez
alatt a jelenkor elfjeit is) egymáshoz közelítőleg azonos arányban képesek a
mana tárolására: alkalmazkodtak. Az ősfajoktól eltérően alkalmazkodtak a
világhoz és a fizikai őselemi felépítésük változott a mana hígulásával
párhuzamosan, hogy az új közegben is életképesek maradjanak. Ennek köszönhetően
egyfajta faji evolúció eredménye, hogy ezen fajok egyedei nagyjából azonos
arányban képesek a mágikus energiák megkötésére (szignfikáns különbség nem
ismert az elfek és az emberek – vagy egyéb értelmes nem aquir fajok – természetes
mágikus potenciálja között), mivel ez a manaháló sűrűségéhez mért maximum,
amivel a fajok még versenyben tudnak maradni. Ha kevesebb mana megkötésére
lennének képesek, lemaradnának a vetélytársakkal szemben, ha pedig többre,
akkor az aquirok sorsára jutnának, ezért a faji evolúció minden faj esetében a
túléléshez szükséges és lehetséges maximumra állt be - ami pedig a gyökeresen
eltérő fajok esetén is hozzávetőleg azonos mágikus képességeket eredményez. Az
aquirokból ez az alkalmazkodóképesség hiányzik (ami jelentős mértékben a hosszú
életüknek és az utódnemzési hajlandóságuk alacsony fokának is köszönhető),
ezért vannak a mai napig az ősibb korok viszonyaira hangola, s ez okozza fokozatos
hanyatlásukat.
A gondolatmenet következő lépése, hogy amennyiben valaki
képes volna feltérképezni a saját teste pontos őselemi összetételét és
részletes felépítését (amire a Hetedkor mágusai egyelőre nem képesek), majd
rendelkezne a metódussal, amivel ezen az őselemi keveredésen a megfelelő
arányban változtathat (nem az egyszerű anyagminőségről van tehát szó, hanem a
tökéletesen pontos őselemi arányokról, amik a bonyolult és összetett egységet,
az élőlényt felépítik), akkor elméletileg megváltoztathatná a teste
életképességét, de még a mágikus potenciálját is. Persze a kísérletezés nem
volna veszélytelen, hiszen a legkisebb aránytévesztés is mágikus kiégést,
azonnali halált, vagy ki tudja még, mit okozhat. Minden esetre legalább egy
entitásról vélelmezhető Yneven, hogy – amennyiben helyes a fenti elmélet – rendelkezik
a tudással és képes is erre a műveletre: A Könnytelen Öreg. Akinek a kútjába
bárki beleugorhat, cserébe az ősaquir végrehajtja a transzmutációt az
elsőszülöttjén, melynek köszönhetően annak fizikai valója más összetételt nyer,
s ezáltal képessé válik a sokkal sűrűbb mágikus energiák befogadására is, ezért
a vére "oddal dúsul".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése