MÁGIKUS VILÁGKÉP II.: A Teremtés

Az Első Istenek:

Az Őskáosz áramlataiból időről időre véletlenszerű minták formálódtak, s egyesek közülük öntudatukra ébredtek - így születtek az első istenek.

Ezek rendre birokra keltek a Mindenség uralásáért és csaknem korlátlanok voltak a hatalmukban, mert – lévén a végtelen szülöttei - csak önnön természetük korlátozta őket.

És otthonokul, erődjeikül a harcban, uradalmakat határoltak el a maguk számára, amiket ma Isteni Síkokként ismerünk.

Démonok:

Az istenek azután szolgákat és harcosokat formáztak az Őskáosz anyagából, hogy a végtelent járva harcoljanak értük, és pusztulást hozzanak többi istenre és uradalmaikra.

De a szolgák - lévén a káosz teremtményei - zabolázhatatlanok voltak és pusztításuk nem kímélte saját uraikat sem. A falkáik irányíthatatlanul tomboltak szerte a Mindenségben, teremtőik ellen fordultak, és romba döntötték, amit az istenek alkottak - akik ezért végül bebörtönözték őket a Démoni Síkokon, és megfosztották a képességüktől, hogy szabadon barangolják a káosz végtelenjét.

De egyes vélekedések szerint néhányan elrejtőztek közülük, és sikerrel elkerülték az ősi istenek haragját; ők mindmáig a pusztítás vágyától fűtve rejtőzködnek a mindenség peremén. Mivel nem érte el őket az istenek bosszúja, ezért a mai napig csonkítatlanul birtokolják egykori hatalmukat, s az eltelt idővel csupán a bosszúszomjuk nőtt.

A teremtés:

Mikor az istenek fölismerték a démonokban rejlő veszélyt, és háborút indítottak ellenük. Ekkor, de talán már ezt megelőzően is (egyes vélemények szerint ugyanis a démonoknak kezdetben nem is másra szolgáltak, mint hogy a többi teremtmény és az istenek kapcsolatát ápolják), új szolgákra is szükségük volt. Lévén a korlátlan lehetségességnek, az Őskáosznak csupán véletlenszerűen kikristályosodott mintázatai – mely lehetségességnek a nemlét ugyanúgy eleme, ahogy a lét -, a káosz örökös változása idővel visszaoldotta az isteni esszenciákat, s az istenek, ahogy a semmiből vétettek, úgy vissza is tértek abba.

Olyanok voltak, mint a szél által az Ibara homokjába rajzolt mintázatok, vagy a tenger hullámverése által felrajzolt vonalak a tengerparton. Létezésük egyfajta természetes véletlenszerűségből fakadt, s bár különlegesek és egyediek voltak, mint a fodrok a homokdűnék felszínén, de ahogy a káosz hullámai életre hozták őket, úgy idővel el is törölte őket a szélfúvás. Nem voltak ugyanis függetlenek a káosztól, nem voltak elkülönülő határaik attól, csupán öntudatra kélt áramlatai voltak az Őskáosznak, s ezen áramlatok idővel visszaoldódtak a forrásba. A káosz legelemibb természeti jelenségei voltak – és idővel természetszerűleg meg is szűntek, ahogy a káosz változott és alakult. Saját hatalmuk is – lévén ugyanezen forrásból származott – csupán lassítani tudta, de megakadályozni nem volt képes a folyamatot.  Körülbástyázhatták magukat az uradalmaikban, de a változás – lévén maguk is természetes részei voltak a káosznak – nem kerülhette el őket, hisz bár öntudattal rendelkeztek, a Mindenségtől elkülönülő, definiált formával nem.

Az isteneknek ezért külső forrásra volt szükségük, hogy táplálja a létüket; ami akár a végtelenségig valósággá szilárdítja a valójukat, és összetartja isteni lényegüket ott, ahol a káosz áramlatai felbomlással, a lehetőségek tengerébe való visszaoldódással fenyegettek.

A megoldást pedig a hit jelentette. Hívő szolgákra volt szükségük, akiknek milliói, milliárdjai hitték és akarták az isten létezését, és hitük összesített erejével olyan energiát közvetítettek a Mindenségbe, ami akár az örökkévalóságig is fenntartotta azt. Ezért az istenek újfajta alattvalókat teremtettek, akik immáron nem közvetlen szolgálattal, csupán imádattal adóztak az isteneknek.

S hogy ne kövessék el újra a korábbi hibát, híveiket immár nem közvetlenül a káosz anyagából formázták, otthonukul pedig – mivel képtelenek voltak fennmaradni a káosz viharaiban – új világokat teremtettek.

A sorozat további megjelent részei itt olvashatók.